Amiért hiszem, hogy megjavíthatóak a kapcsolatok!
Történetem
Amiért hiszek abban, hogy az életek, a kapcsolatok megjavíthatóak, az abból a személyes megtapasztalásomból fakad, ami átformálta, boldoggá tette az életem már 25 éve és élek annak gyümölcseivel azóta is a mindennapokban.
Férjemmel elég korán ismerkedtünk meg, majd négy évnyi ismerkedés, eljegyzés után összeházasodtunk több, mint 30 éve. A házasságban több olyan dolog is felszínre került, ami az eltérő neveltetésünk és szokásrendszerünk miatt konfliktusokhoz vezetett. A második gyermekünkkel voltam terhes, amikor úgy döntöttem, ezt a házasságot már nem akarom, nem tudom tovább folytatni. Elhúzódott a válás, mert többször szüneteltettük, de valahol reménykedtünk abban, hogy talán mégis működni fog a házasságunk. De nem így történt. Mire második gyermekünk alig egy éves lett, már elváltunk és külön is költöztünk. Az anyagi és az érzelmi különbözőségeink miatt mindig sok háborúnk volt, ami a válást is nagyon nehézzé tette. Férjem egy olyan családból jött, ahol az érzelmek kimutatása nem volt szokás, az anyagiakat pedig erősen kontrollálták. Az én családomban ez ellenkezőleg volt.
A majd két évnyi különélést is a harcok színesítették a láthatások és anyagiak tekintetében szintén. Közben ismerkedtem, új komoly kapcsolatra vágytam, és ennek az összes örömével, elvárásaival, izgalmával találkoztam. Kialakult egy kis idő után egy komolynak mondható új kapcsolatom. Közben azért imádkoztam, hogy boldog családom, békés otthonom legyen. Nem voltam akkor még hívő, csak szükségben levő. Időközben véletlenül egy olyan prédikációt volt szerencsém hallani, ahol azt mondta a Lelkész, hogy „Úgy szerette Isten a Világot, hogy az egyszülött Fiát adta oda érte.” Ez annyira megérintett, annyira magaménak hallottam, hogy engem ennyire szeret Valaki, Az Isten, hogy hónapokig csak sírtam rajta. Megtértem, hívővé lettem. Békességet, nyugalmat életem át, ami kifelé is sugárzott, látszott. Férjem is ennek hatására megtért. Külön voltunk, külön jártunk istentiszteletekre, a szeretet közösségbe. Ott segítségre találtunk. Megbékélésre, megbocsájtásra, tanácsolásra, aminek a vége az lett, hogy újra összeházasodtunk, de már új alapokon. Ennek már 25 éve. Utána született meg harmadik gyermekünk is.
El tudom mondani, hogy az új férjem nem is hasonlít a régi önmagára, de én magam sem vagyok az a feleség az új házasságunkban, aki az elsőben voltam.
Azt látom ennyi idő távlatából, hogy sajnos fiatal házasokként nem voltak eszközeink, segítségünk és nagyon sok mindent nagyon-nagyon rosszul láttunk és csináltunk. Ami energiát egy új kapcsolatba fektettünk, ha azt a már meglévőbe fektettük volna, sokkal jobb házasságban élhettünk volna.
Nem számolt vele egyikünk sem, hogyha ugyanazokat a dolgokat tesszük, az eredmény sem fog megváltozni. Hívő pároknak mondom, hogy önmagában a hit sem elég, ha nem cselekszünk meg mellette olyan dolgokat, amiket szükséges. Fontos lett volna a családjainból hozott mintáink, saját igényeink, esetleges sérüléseink miatt egy tudatos összehangolódásra. Nagyon hálás vagyok Istennek és annak a két embernek, akik ebben segítettek, tanítottak, támogattak bennünket, hogy amikor kellett szeretetükkel tanították meg nekünk az egymásért való élés művészetét.
Azóta is sokat foglalkoztam ezzel a témával, amiből az összes tanult, tapasztalt, értékesnek tartott dolgot az életünkben a gyakorlatban ki is próbáltam, próbáltuk. Minden, ami jó megtartottuk. Elmondhatom minden túlzás nélkül, hogy nagyon boldog párkapcsolati és családi életet tudhatok a magunkénak az új, 25 éve tartó házasságunkban.
Ezért gondolom, hogy nemcsak az empátia, a tanult szakértelmem miatt tudok hatékony, jó támasz lenni a szükségben levőknek, hanem a saját életemben megélt dolgok miatt is lehetek hiteles segítő ezen a területen is.
Köszönöm, hogy elolvasta!
Ha egyszer szükségben lesz, forduljon hozzám bizalommal!
